History2017-12-16T19:47:29+00:00

A Dunaújvárosi Nemzetközi Acélszobrász Alkotótelep története

A Dunaújvárosi Acélszobrász Alkotótelep a hatvanas évek második felétől kibontakozó alkotótelepi-mozgalom részeként jött létre 1974-ben. Ha nem is ösztönzőként, mégis jellegében legközelebbi “rokonának” a székesfehérvári Könnyűfémműben, 1967-ben mindössze egy alkalmat megért szobrásztalálkozó tekinthető.

A fém, a vas használata az egyetemes művészetben – a modern építészettel is összefüggésben – a második világháború után kezdett elterjedni. Olyan világhírű művészek alkalmazták plasztikáik anyagául, mint Claes Oldenburg, Alexander Calder, Eduardo Chillida vagy Jean Tinguley. E matéria – tulajdonságaiból fakadóan – szinte korlátlan lehetőségeket kínált a szobrászat számára, nemcsak a különböző megmunkálási módok révén (öntés, kovácsolás, hegesztés, stb.), hanem méret és formaalakítási lehetőségeiben is új alternatívát nyitott a szobrászat hagyományosan alkalmazott anyagai mellett. A dunaújvárosi művésztelep pályázati felhívásában már a kezdetektől éppen ezeket hangsúlyozta és kínálta fel a szobrászok számára: a Dunai Vasmű adta technológiát és az ott gyártott termékeket.

1974-ben, a telep megalakulásakor, jellegének, művészi céljainak meghatározásakor eltérő igények fogalmazódtak meg a város akkori vezetőiben és az itt elő fiatal értelmiségiek, művészek egy csoportja körében. A városvezetők szeme előtt Nagybánya nosztalgiáját felidéző, a helyi művészeket tömörítő “dunaújvárosi iskola” ideálképe lebegett, melyet a város sajátosságaiból kinövő, e hely jellegzetességeit a műalkotásokban is hordozó stílusirányzat megteremtőjeként képzeltek el. Az építészek, művészek és művészetszervezők azonban a “helyi művészet” fogalmának lehetetlenségét felismerve inkább arra irányították a figyelmet, hogy a gyár, a Dunai Vasmű lehetne a bázis, ahol az itt termelt anyagban, a vasban, acélban való újfajta művészi gondolkodás otthonra találhat.

A konszenzus szerencsésen megteremtődött, de már az első két évben született művek komoly viták forrásává váltak. E vitákat leginkább az elkészült szobrokkal szembeni értetlenség, művészi kvalitásuk megkérdőjelezése és köztérre való felállításuk megakadályozása gerjesztette. Az építészek egy komplex várostervezési program keretében, a hetvenes években épülő Római városrészben szívesen látták volna e műveket épületeik környezetében A szobrok azonban, a beolvasztást elkerülve, egy ideig a Partfenntartó Vállalat telepén hevertek. Egyes vélemények szerint éppen pártközponti utasításra. A “szerencse” (a francia kommunista párt egyik tagja személyében, aki szerette volna megnézni a szobrokat) azonban nem sokáig váratott magára. A műveket összeszedték, és a Duna-parton felállították, majd ezzel párhuzamosan megindult a Duna-parti tereprendezés, fásítás és növénytelepítés.
A művésztelepen 1974 és 1993 között 44 művész vett részt pályázat (esetenként meghívás) alapján. Pályázni lehetett arányos makettel, tervvel, műleírással. A pályamunkák elbírálása után a meghívott művészek egy előzetes terepbejárás alkalmával ismerkedhettek a vasmű üzemeivel, a gyár adta lehetőségekkel, és alkalmanként mód volt arra is, hogy szobrászi elképzeléseiket a város egy-egy kiválasztott teréhez igazítsák. A művésztelep időtartama kezdetben egy hónap volt, később hat hétre bővült. A művészek teljes ellátást, szállást és étkezést valamint ösztöndíjat kaptak.

A vasmű által gyártott hagyományos anyagok mellett légkorracélt, saválló acél féltermékeket, különböző profilokat és szinte az összes fémmegmunkálási módozatot – az öntést, kovácsolást, sajtolást, hegesztést, esztergálást, marást, csiszolást, kivágást – alkalmazhatták. A művészek a kivitelezések módját, a különböző technikai fogásokat jórészt a gyárban dolgozó munkásoktól, szakemberektől tanulták, akik a számukra különös és szokatlan szobrászi munkát szakmai kihívásnak tekintették. A pályázat kiírói előre jelezték, hogy a művek felett – biztosítva, hogy azok a rendelkezésre álló hat hét alatt valóban elkészüljenek – egy-egy brigád vállal védnökséget. Megjegyzendő, hogy a plasztikák köztérre kerülése és a város lakói körében való elfogadtatása e viszonylatban különös jelentőségre tett szert: ezek az emberek az elkészült szobrokat szívesen fogadták környezetükben, hiszen azokat saját munkájuk eredményének is tekintették.

1983-tól a telep nemzetközi lett. A külföldi művészek meghívását a szövetségen keresztül, vagy személyes, szakmai ismeretségek révén bonyolították.